Egy házasság margójára

Megkértük egy barátunkat, akit nemrégiben hagyott el a felesége, hogy ha képes rá, írja le az ő történetét, hátha segíthet vele másoknak. Megérintett minket az őszinte, egyenes és tisztánlátó önvallomás, valamint a bátorság, ahogy mindezt mások elé tárja.

A történet, amiről írni szeretnék, a házasságunk története dióhéjban. Azért osztom meg éppen itt, mert - először is - megkértek rá, aztán hátha valaki tanul belőle, vagy elgondolkodik egy kicsit az esetleges párhuzamokon.

Feleségemmel - aki 7 évvel fiatalabb nálam - 13 évig voltunk házasok és előtte 2 évig tartott az ismerkedési idő. Akkor ő még nagyon fiatal volt (16 éves). Szemléletben és gondolkodásban jelentős volt közöttünk a távolság és ez miatt sok meg nem értés és bizonytalanság zavarta a kapcsolatunkat az első időkben, de bíztam abban, hogy később ez változni, javulni fog. Én istenhívő emberként arra kértem őt, hogy ő is ismerkedjen meg a hittel, mert úgy tudunk majd igazán szépen együtt élni, közösen ünnepelni, szeretni, dolgozni. Az volt a célom, hogy erre a szilárd, hit által megerősített alapra épüljön a kapcsolatunk. Ő ezt a tanulási folyamatot, ami a hitélettel való megismerkedést jelentette, a kedvemért lelkiismeretesen végigcsinálta (hittan, elsőáldozás, bérmálkozás, jegyesoktatás, egyházi esküvő). A házasság első éveiben úgy tűnt, hogy áthidalhatóak a nézeteltéréseink és bár veszekedéseink akkor is voltak, azért a béke és a közös életbe vetett hit rendre diadalmaskodott. Aztán az idő múlásával én engedtem bizonyos kísértéseknek és házassági eskümet megszegve többször megcsaltam a feleségemet. Ő, miután ezeket megtudta (persze tőlem, a „kegyes gyilkostól”), teljesen természetes módon minden bizalmát és tiszteletét elvesztette velem szemben. Nagyobb bajnak gondolom, hogy az Isten-kapcsolatát is erősen gyengítették a velem kapcsolatos események és úgy érezte, hogy nem csak bennem, hanem Istenben is csalódott. Pár év múlva elhagyott. Engem is és a hitélet gyakorlását is.

Szóval akkor hol rontottam el? Kézenfekvő lenne rávágni, hogy nem kellett volna megcsalnom és akkor minden rendben lenne. Természetesen ebben is van igazság, de mielőtt a kedves olvasó itt, ennél a pontnál abba is hagyja az olvasást, azért érdemes végignézni a teljes történetet.

Mikor ahhoz a feltételhez kötöttem a mi további kapcsolatunkat, hogy ő ismerkedjen meg a hittel, akkor semmiben nem szabadott volna sürgetnem, hanem csak figyelni és hagyni, hogy tőlem független, személyes Isten kapcsolata alakuljon ki. Aztán olyan figyelmeztető jelekre is illett volna odafigyelni, melyek szinte már a megismerkedésünk kezdetétől észrevehetőek voltak. Sok volt az eltérő gondolkodásmódból fakadó nézetkülönbség, veszekedés, meg nem értés. Mivel láttam, hogy elég kialakulatlan a párom értékvilága, mindenben próbáltam vezetni, segíteni, aztán meggyőzni és végül gyakran a saját elképzelésemet szerettem volna egy az egyben viszonthallani tőle (mint önálló vélekedést). Ez egy darabig ment is… Ebben az időszakban talán ő is lehetett volna konzekvensebb, bátrabb, határozottabb (akár velem szemben is). Persze az is igaz, hogy akkoriban az ilyen dolgokban, én egy tank magabiztosságával közlekedtem, ezért nem volt, nem lehetett egyszerű dolog leállítani engem, vagy épp ellentmondani nekem. Azt sem szabad elfelejteni, hogy ezidőtájt a szerelem is körbefonta, melengette ezt a kapcsolatot és a rózsaszín köd sok mindent eltakart, ami csak később vált nyilvánvalóvá. Nem kerülöm ki azt a kérdést sem, hogy miért csaltam meg őt? Könnyen megfog szép lányok pillantása és ez így volt mindig. Ha úgy éreztem, hogy ez kifejezetten nekem szól, akkor az különösen jól esett, de a házasságunk elején már csínján bántam a „nézelődéssel”. Aztán ez a bennem lévő fék, kezdett szép lassan felengedni, fellazulni. Mondhatom, hogy külső körülmények is okozták ezt, mert gyakran voltam olyan társaságban, ahol a megcsalás, az „idegenbe járás” inkább pozitív hangsúlyt kapott (és akkor még finoman fogalmaztam). Leginkább mégis a belső, szívemből jövő kemény elhatározás hiányzott. Az, hogy már az első csábító pillantásnál mondjam azt, hogy „Nem! Én ezt nem akarom!” és lehetőleg kerüljem az ilyen alkalmakat. Jobban kellett volna figyelnem az ilyen jellegű kísértésekre és nem csak úgy félvállról venni, ahogy azt tettem. Később, mikor beljebb mész a kísértésbe, már nagyon nehéz leállni. És ez szépen, nyomonkövethetően bennem évek alatt alakult ki (vagy inkább az évek alatt bomlott le bennem ez az egészséges védekező rendszer) míg végül elértem oda, hogy ha nem is kerestem, de szinte már vártam a lehetőséget, hogy feltűnjön valaki, akivel flörtölhetek. Szomorú, de így történt. Miután ez megtörtént és kiderült, voltak olyan hívő barátok, akik beszélgettek velem (velünk), imádkoztak értünk és igyekeztek menteni a menthetőt. Talán ez is megkapaszkodási lehetőség volt a számunkra, de akkor már hiányzott belőlünk a megalkuvást nem tűrő hit és elszántság, ahhoz, hogy egymásért harcoljunk. Feleségem is csak sodródott az eseményekkel. Próbált nekem megbocsátani, újrakezdeni, de úgy láttam, hogy már nincs meg benne sem az ehhez szükséges belső erő, az igazi eltökéltség.

Összegezve a történetet: kapcsolatunk elején a figyelmetlenség és türelmetlenség, később a házasságban a hűtlenség és az álhatatlanság, aztán a bajok megbeszélése után az újrakezdéshez nélkülözhetetlen „tiszta lap”, az igazi megbocsátás hiánya, az új alapok, a hitben és szeretetben való teljes megújulás elmulasztása okozta házasságunk vesztét. Persze, ha ebbe mélyebben belemennénk, akkor láthatnánk azt is, hogy mindez sajnos nagyon sok önzéssel, kicsinyességgel és butasággal volt „kibélelve”, elsősorban az én részemről. Az is az igazsághoz tartozik, hogy a hitben és szeretetben való teljes megújulásban nagyobb szerepet kellett volna adnunk olyan barátoknak, akik - ahogy már említettem - a házasságunk megmentésén fáradoztak, esetleg egy papnak. Akik az Isten kapcsolatunkat is szem előtt tartva nem csak tanácsokat adnak, hanem az egyetlen és igaz Segítő felé terelnek minket szóval, példával, imával. Bizony jó, ha az ember a házasságban is - de jobb, ha még előtte - eljut odáig, hogy már nem akar semmit, csak azt, ami az Úr tervében vele kapcsolatosan szerepel. Ez a szabad (és felszabadító) döntés hiányzott mindkettőnkből, melynek alapja a hit és a teljes bizalom a mindenható Isten felé és egymás felé, előzménye pedig lehet - a fájdalmasabb verzióban - egy zátonyra futott házasság, vagy - jó esetben - egy még időben tartott önvizsgálat és megtérés.

A továbblépés egy ilyen kudarc után számos utat kínál. Persze először „túl kell élni”, aztán jöhetnek az új tervek. Már a túlélésben is segít, ha valaki a fent említett önvizsgálattal és megtéréssel kezdi. Akkor meg tud bocsátani önmagának, a másiknak és bátran, hittel tekinthet előre. Természetesen ez sem megy olyan könnyen és főleg nem gyorsan. Fontos, hogy az ember adjon időt magának, legyen türelme és ereje arra, hogy ezt a veszteséget és csalódást fel tudja dolgozni. Itt is nagy jelentősége van a „szellemi környezetnek”. Hívő barátokra, jóindulatú, segítőkész emberekre és egy lelkivezetőre gondolok. Van másik út is és - kétségtelenül - ez a szélesebb. Belevetem magam az életbe, munkába, esetleg bűnökbe, megpróbálok mindent elfelejteni, nem válogatom meg a baráti társaságom, gyorsan feltöltöm magam örömpótlékokkal (ital, csajozás, pasizás, parttalan beszélgetések különösebb mondanivaló nélkül, stb.). Viszont jó ha tudjuk, hogy ez a választás kb. a görkori szindi és a bobi juing színvonalával vetekszik és csak arra elég, hogy a mélypontot, ahol vagyunk és a válságot, amiben élünk lehetőleg még csak észre se vegyük. Nekem úgy fél év kellett, mire észhez tértem, kijózanodtam. Aztán sok célba talált baráti ima és egy gyóntatószék könnyes valósága után, Isten kegyelméből és az én szabad akaratomból rátértem arra az útra, amelyre szívem mélyén mindig is vágytam. A megújulás és megtérés útjára.