Hogy is működik ez valójában?

Jegyes oktatás a szekszárdi plébánián

„… Édesanyám, ez nagyon jó, érdekes, csúcs szuper, igényes, színvonalas, hasznos, életszerű, stb…” Ilyen, és ehhez hasonló jelzőkkel illettem hétről-hétre egyre lelkesebben a minden hét keddjén tartott jegyes oktatásokat.

Vőlegényem, Halmosi Áron immáron két és fél éve udvarolt nekem, amikor szándékai olyan komollyá fordultak, hogy kezemet is megkérte, ezután egyikünk számára sem volt kérdéses hogy további kapcsolatunk, elkövetkező együttélésünk csak a házasság keretein belül és Isten áldásával fog működni. Ebből adódóan jelentkeztünk a szekszárdi plébánián jegyes oktatásra.

Annak ellenére, hogy én Balaton-felvidéki lány vagyok, nem volt számomra kérdés, hogy a tapolcai vagy a szekszárdi plébániát válasszuk. Számtalan esetben volt szerencsém hallani Bacsmai tisztelendő úr miséit, prédikációit és minden alkalommal hazafelé tartva nem győztem hangsúlyozni Áronnak, hogy ide kell jelentkeznünk jegyes oktatásra, mert ha fele olyan jó lesz, mint a prédikációi, már megérte. Így történt.

Tisztelt Olvasó!
Ez több volt, mint jegyes oktatás. Rengeteget tanultunk egymásról, magunkról, a feltétel nélküli szeretetről, Istenről. Ne úgy képzeljék el, mint egy hittanórát felnőtteknek: imádkozásokkal, rózsafüzérekkel, intelmekkel (szeressétek egymást, járjatok templomba, imádkozzatok és akkor minden rendben lesz a házasságotokkal, Isten veletek van, és ehhez hasonló „jelszavak”). Nem, most nem erről volt szó, hanem a kőkemény valóságról, az életről, a házastársi együttélésről. Hús-vér hétköznapi emberek mondták el több évtizednyi házasságuk tapasztalatait, de nem ám össze-vissza, éppen kinek mi jutott eszébe!
Az egész oktatás tematikusan fel volt építve. A két atya adta a gerincét, ők minden egyes alkalomkor ott voltak, a segítő házaspárok, orvosok, pszichiáter a témáknak megfelelően váltották egymást, adták át tapasztalataikat keddről-keddre.
Minden alkalom egy közös előadással kezdődött, majd kis csoportokra osztva mentorainkkal - akik egy-egy házaspárok voltak - elvonultunk külön termekbe, és az aznapi hallottakról, illetve az aznapi témákról beszéltünk, véleményeket, tapasztalatokat, gondolatokat osztottunk meg egymással.
Megtanultuk: a szeretet nyelveket; azt hogy másképp „működik” a nő, mint a férfi; hogy hogyan kell vitatkozni; hogy mindenki másképp szocializálódott; hogy más-más szokásaink vannak; hogy a szülő-házastárs-gyermek sorrendnek hogyan kell változnia a házasság és a gyermek születése után, és hogy házastársunkat úgy kell elfogadni, szeretni, ahogy van, nem szabad az elképzeléseinknek megfelelőre formálni! Megtanultuk, hogy feltétel nélkül kell szeretni, „akkor is szeretem a házastársamat, mikor szívem szerint kitenném az udvarra”, hibáival együtt szeretem. Kisfilmeken keresztül szembesültünk a gyermek fogantatásának, születésének csodájáról és az abortuszról, mint gyilkosságról. Minden héten kaptunk 3-3 feladatot, amit el kellett végezni és tapasztalatainkat leírni - ezek mind megerősítettek minket abban, hogy jó társat választottunk - tudunk áldozatokat hozni, figyelmesek vagyunk a másikkal, és feltétel nélkül szeretjük őt. Megtanultuk, hogy a boldogságért nap, mint nap meg kell dolgozni, hogy a jó házasság megtartása kőkemény munkával jár - nem esik az ölünkbe az esküvőnk napján Isten áldásával, hanem az Isten áldása kísér egy életen át - és a szeretet, a hit ad erőt, hogy megélhessük a jó házasságot, és szeressük a társunkat még akkor is, amikor nagyon nehéz, mert sokszor nagyon nehéz. Volt olyan alkalom, amikor rosszkedvűen, fáradtan, vagy éppen egy kisebb vita után érkeztünk a keddi oktatásokra, azonban az előadások hangulata olyan kisugárzással és pozitív erővel hatottak ránk, hogy a végén teljesen feltöltődve, jókedvűen tértünk haza.

Az oktatás csúcspontja a szülőknek címzett meghívó volt. Szüleim egyből pozitívan reagáltak rá, és azt mondták: „ha az Atya hív minket, hát csak el kéne mennünk”! Mind a ketten el voltak ragadtatva a szülőknek szóló előadásról, amely a fiatalok elengedéséről, a házaspár és a szülők egymáshoz való viszonyulásáról szólt. Édesanyám többek közt ezt mondta: „Lányom, ez igazán jó volt, tanulságos, életszerű, és vidám hangulatú. Megígérhetem, hogy nem leszek rossz anyós, és az életetekbe sem fogok beleszólni, eddig sem tettem, ezután mégúgy sem fogom. Apáddal együtt örülünk, hogy ott lehettünk”. Hasonlóan vélekedett Áron édesanyja is, Ő kiegészítette néhány gondolattal: „Sajnálom, hogy annak idején nem állt módunkban részt venni volt férjemmel hasonló mélységű jegyes oktatáson, talán a sorsunk is másképp alakult volna. Remélem, a Ti házasságotok egy életre szól majd, s mindaz, amit hallottatok, segítségetekre lesz boldogulásotokban”.

Engem lenyűgözött és magával ragadott az egész oktatás, olyannyira, hogy azóta azon veszem észre magam, hogy úton-útfélen barátaimnak, ismerőseimnek dicsekszem, milyen hasznos és jó dolgokra tettünk szert a jegyes oktatás keretein belül. Tíz perc múlva már oktató jelleggel mesélem „a hogyan kell a jó házasságot megélni”, mik a buktatók, mikre kell odafigyelni, mik a nehézségek, (úgy mesélem, mintha több évtizedes tapasztalataim lennének).
Beszéltük is Áronnal többször, hogy mindaz, amit itt tanultunk és hallottunk, igazán több év házasság után fog hasznunkra válni, amikor a mindennapok megpróbáltatásai igyekeznek „szerelmünk rózsaszín felhőit szétfújni”.

Ami a legcsodálatosabb, hogy felfedeztem az Istent társamban, magamban, mert Ő ott él mindannyiunkban. Engem a jegyes oktatás megerősített, s most még jobban szeretem Áront, mint előtte.

Kedves Olvasó!
Fogja meg a felesége/férje kezét, nézzen mélyen a szemébe, tárja ki a szívét - engedje be Istent - és mondja a társának: Szeretlek. Tegyük félre a férfiúi büszkeséget, a női emancipációt, tegyük meg mi az első lépést társunk felé, és mondjuk ki, hogy ennyi meg ennyi év után is szeretlek. Higgyék el, ezek az élet apró csodái. Mert nagyon fontos tudni, hogy a párunk iránt érzett szerelmünk soha nem alakul át szeretetté.

Isten áldjon minden olvasót!

Szabó Tünde